2003. július 3-8. Kárpátalja

Képtár

A résztvevők

Tudósítás

1. nap

7:30-kor indultunk a TMG elől a Németh Travel légkondicionált buszával. Útközben megismertük a teljes programot, és az útmenti biológiai érdekességeket szemügyre vettük. Dunaföldváron átkeltünk a Dunán, szemünk elé tárult Petőfi által olyannyira csodált kiskunsági rónaság. Pihenőképpen Kecskemét nevezetességeit bejártuk. (Öreg templom, Katona József Emlékház, Fő tér, Orvosi és Gyógyszerészeti Kiállítás).

Következő megállóhely Nagykőrös, ahol Arany János munkásságával kapcsolatos információkat gyűjthettünk be. Kétórás fárasztó út után érkeztünk Debrecenbe, ahol Vajay tanárnő segítségével a Református Kollégium szellemét idéztük meg, és megtekinthettük azt a helyet is, ahol nagyjaink tanultak, pl. Kölcsey, Csokonai, Ady, Arany. Itt láttuk az iskolatörténeti kiállítást, az oratóriumot, ahol többek közt felolvasta Kossuth a Függetlenségi Nyilatkozatot, a kollégium könyvtárát, ami az ország harmadik, Közép-Európa első, vagyis legnagyobb egyházi gyűjteménye.

Az épület előtt elgondolkodtunk a debreceniek nyakasságán, a protestáns emlékek láttán. Szerencsénkre még be tudtunk menni a Nagytemplomba, és röpke pillantást tudtunk vetni Kossuth székére. Majd pedig irány a vasútállomás, mert Kincses tanár urat, Szigeti Lacit és Herner Andrist az állomásról hoztuk magunkkal.

Ők ugyanis a TEDOT versenyről jöttek Szegedről, ahol 8. helyezést értek el. Így 26-an lettünk, és megindultunk Szatmárcseke irányába, ahol szállásunk is van. Kicsit késve, 19:00-kor értünk ide, rögtön vacsoráztunk (húsleves, rántott hús, krumpli, rizs). Elfoglaltuk a szálláshelyünket közvetlenül a Tisza mellett.

2. nap

Kis késéssel, 7:40-kor indultunk a Bátorligeti Ősláphoz. Egy természetőr segítségével megfigyelhettük a fokozottan védett terület fajgazdagságát.
Többek közt: ágas békabuzogány, rezgő macskagyökér-valeriána, pénzlevelű lizinka, fehér és kardos madárkosbor, közönséges lizinka, macskafarkú veronika, tőzegpáfrány, a mocsári gólyahír helyvidéki alfajának termése, kányabangita, egerészölyv és 3 fióka (ezek kirepültek a fészekből), kislevelű hárs, seprence, vidrafű, barna rétihéja (tojó), babérfű, levelibéka, cincér, békabuzogány, elevenszülő gyík, zsombéksás, mezei és mocsári zsurló, hússzínű ujjaskosbor, nyírláperdő, közönséges nyír, tarka koronafürt, zugpók.

Ezt a lápot 1938-ban kezdték meg feltárni. Az érdekes bemutató után Nyírbátorba mentünk, ahol megnéztük a református és a minorita templomokat, az első mellett megemlékeztünk Tinódi Lantos Sebestyénről a szobránál, megnéztük a templom melletti szoknyás, fiatornyos templomtornyot is. Benne Báthory István emlékművénél szalagot helyeztünk el. Majd utána elmentünk egy elveszett faluhoz, Nagygéchez, amit az 1970-es árvíz elmosott, és az akkori vezetése az országnak nem engedte meg, hogy a falu népe visszaköltözhessen, és felépíthesse házait. Ezért is volta romos templom elé írva a TUDATOS FALUROMBOLÁS! A sírás kerülgetett minket, így mentünk tovább Sonkádra, ahol a református templomot néztük meg. Ez a XV. sz. elején épült, kazettás tetőszerkezetével. Majd átmentünk Túristvándiba, ahol a Túron megtekintettük az utolsó vízimalmot, ez még működött is. Kicsit fáradtan indultunk e napi utolsó megállóhelyünk felé. Tiszacsécsére, Móricz Zsigmond szülőházához. Itt megkoszorúztuk a szobrát, és Vajay tanárnő előadását hallgattuk végig. Majd – bár erre nem ma számítottunk, de – meg kellett nézni Szatmárcsekén Kölcsey Ferenc emlékházát, ahol koszorúztunk is, majd a temetőben a kopjafákat, amik csónak alakúak. Ezek azért ilyenek, mert mikor árvíz volt, csak csónakkal tudták megközelíteni a temetőt, és akkor már otthagyták a temetőben a csónakot. Vacsoráztunk, és ott eldöntöttük, hogy ma elmegyünk a töltéshez megnézni a Tiszát.

Jó 2 órát gyalogoltunk, mikor rájöttünk, nem jó felé megyünk. Visszafordultunk, és az egyik helyen lementünk, majd kiderült eredeti úticélunk ez volt: a Nagybukó. Láttuk a Tiszát, de igyekeznünk kellett, mert dörgött, villámlott, és bizony már a csillagok is kigyúltak. 10:30 körül értünk vissza a szálláshelyre, ahol még visszavolt az újoncok avatása. Mivel este volt, ezért csak most, ezen a napon az esküt kellett elmondaniuk, a többi holnap várt rájuk. Ezt a 12-edikesek szervezték. Még egy rövid vetélkedőn is részt vettünk, amit Zilahi Bence és Ferincz Árpi szerveztek a vadászattal kapcsolatosan. Körlbelül fél 1-kor lefeküdtünk úgy, hogy már megvoltak a másnapi kenubeosztások.

Avatási kép

3. nap

Reggelinél, mikor felkeltünk, nagyon finom szilvalekvár várt minket, amit nem tartósítanak semmivel, de 24 óráig keverik egyfolytában. 8:30-kor elindultunk a Szatmárcseke-Tivadar közti 15 km-es túra megtételére a Tiszán. Vezetőnk * Tibor voltaki kajakkal tette meg a távot. Elmondta, hogy milyen trükkökkel lehet könnyedén végigmenni, bár a tavalyi tábor után nekünk ez semmiség.

1. kenu: Vajay Tanárnő, Szabó Veronika, Szűcs Attila, Szabó Péter
2. kenu: Herner András, Balogh János, Boda Margit, Miklós Júlia
3. kenu: Zilahi Szabó Bence, Kocsis Zsófia, Ferincz Árpág
4. kenu: Pápai Zoltán, Merkei Gábor, Gadácsi Melinda, Drankovics Anikó
5. kenu: Gyuris Klára, Haskó Dániel, Molnár Tamás, Kocsis Ádám
6. kenu: Balogh Bertalan, Kincses tanár úr, Miklós tanárnő, Kocsis Xavér
7. kenu: Miklós Gábor, Berkes Balázs, Szigeti László, Miklós Dóra

Indulás előtt	Indulás előtt
Indulás előtt	Újoncok és a vezetőnk
A hátsó mentőkenu	Táncház

Bizony nem volt burulásmentes a túránk, mert az egyik hajó (Kincses tanár úr, Balogh Bertalan, Miklós tanárnő, Kocsis Xavér Imre) igaz, sekély vízben, de borult. Többször megálltunk a homokpadokon, fürödtünk, befejeztük az avatást: Tiszaszabályozás – 1 m²-es terület vízmentesítése –, minden újoncot beástunk a homokba.

A tivadari strandra érkezve pihentünk, majd mentünk tovább Tákosba, ahol gyönyörű református templomot és a 2001-es árvíz után felépített falut nézhettük meg. Majd Csaroda következett, ott is egy templomot tekintettünk meg, majd a templomban eligazítást kaptunk a beregi keresztszemes hímzés technikáiból, trükkjeiből. Még egy programunk volt hátra, a tarpai köztemetőt néztük meg. Bajcsy-Zsilinszky Endre szobránál Miklós Gábor tartott egy élménydús beszédet, majd szalagot kötöttünk rá, és megnéztük Esze Tamás szobrát a faluban. Itt is meghallgattuk a történelemre irányuló ismertetőt, majd a vacsora utána s szálláson közös esti búcsúztatót tartottunk. Kipróbáltuk magunkat a hímzés terén (bár szükség volt az ottaniak segítségére is), közben a háziak csináltak nekünk CINKEPULISZKÁT, majd belevetettük magunkat egy fergeteges táncházba. Járunk a moldvai, somogyi, rábaközi vidéken, táncoltunk: kecskést, ördögtáncot, csárdást, dudálóst, ugróst is. Majd 1:00 körül lefeküdtünk.

4. nap

9:00 körül indultunk el Szatmárcsekéről Záhony felé. Útközben megálltunk Vásárosnaményban, ahol egyórás szabadprogramot kaptunk. Volt, aki vásárolt, volt olyan is, aki a Beregi Múzeumot nézte meg. 2 órát álltunk a határon, amikor találkoztunk Kovács Sándor idegenvezetővel, de nem jött velünk, mert az ukrán oldalon Punykó Mária idegenvezető szállt fel hozzánk. Ő az Ungvári Egyetem néprajz szakán végzett. Elsőnek mi is Ungvárra mentünk, ahol megnéztük a váratés a benne lévő néprajzi és természettudományi kiállításokat. Ezután a mellette levő skanzent látogattuk meg, ahol mindenki kitalálta, melyik a magyar ház. Kisebb sétát tettünk a városba, lesétáltunk az Ung partjára is. Innen indultunk Benére a szállásunkra, ami 1500 lakosú falu, amiben 1450 magyar lakik. Családoknál helyezkedtünk el, így mindenki megismerkedhetett az ottaniak vendégszeretetével. A falu színjátszóköre egy aranyos kis műsort adott elő nekünk, majd odaadtuk azokat a könyveket, amiket otthon gyűjtöttünk, így is segítve, hogy bővüljön a közösség könyvtára. Mindenki otthon vacsorázott, majd békességben aludt.

5. nap

Korán kelve indultunk a munkácsi várba. Itt megtekintettük a kiállításokat, a Rákóczi-szobát, Petőfi szobrát és gyönyörű panoráma tárult a szemünk elé a vár bástyájáról. Még Petőfi és Zrínyi Ilona emléktábláját is megkoszorúztuk. úgy nézett ki, szép idő vár ránk, így egyenesen a Vereckei-hágó felé vettük az útirányt. Közben elkezdett szakadni az eső. Útközben verseket és dalokat hallgattunk meg Mária néni előadásában és magnóról is. Így mindenkinek megalapozta az érzelmi, lelki gondolatát. Fent, mikor szalagot helyeztünk el az emlékműnél, már szakadt az eső. Később az Árpád-vonalon haladtunk tovább. Így értük el Polenát. Itt található ugyanis egy ismert, többször díjazott ásványvízforrás. Ez egy szanatóriumban található. Jó kis helynek ígérkezett, mert itt lehetett WC-re menni. Nálunk ez fontos szempont volt. Bár az ásványvízkút zárva volt, de a fent említett dolog miatt mégiscsak érdemes volt megállnunk. Visszafelé megálltunk az útmenti gombásoktól vásárolni savanyított és szárított gombát. Majd elérkeztünk Szolyvára. Oda, ahová 1944-ben egész Kárpátalja férfi – MAGYAR, német származású – embereit cipelték, hogy onnét az úgynevezett háromnapos kényszermunkára vigyék, amiből később 20-25 év lett.

Megkoszorúztuk az emlékhelyet, és 1 perces néma csenddel adóztunk az itt szenvedett embereknek. Bár a programban nem volt benne, de elmentünk Csetfalvára, ahol két templomot néztünk meg. A katolikust (római-görög) és a reformátust, amik egymás mellett találhatók. Voltak, akik (bátrabbak) felmásztak a ref. templom tornyába, hogy onnét tekintsenek szerteszét, lássák a kb. 800 m-rel távolabb kanyargó Tiszát, amit itt államhatárt jelentett. Nem mondom, jó volt újra szilárd talajon lenni, mert a torony falépcsői itt-ott meginogtak, a felső rész labilisságáról nem is beszélve. Innen mentünk Tiszaújlakra, az ott levő Turul-emlékszoborhoz. Majd visszafelé Benére, Molnár Tamásnak eszébe jutott, hogy Csetfalván maradt néhány cumója, így aki még nem tudta volna kigyönyörködni magát a templomokban, még megtehette. Benére érve mindenki hazament a fogadócsaládjához, címeket cserélt, és éjszakába nyúlóan beszélgetett.

A vereckei emlékműnél

A vereckei emlékműnél

6. nap

Mikor felébredtünk és elbúcsúztunk mindenkitől, a busz Beregszászra ment. Itt még utoljára találkoztunk Marika nénivel, hogy tegyünk egy sétát a város szívében. Ott láttunk egy templomot, a mai magyar színházat, főiskolát. Majd gyorsan beugrottunk egy népművészeti kiállításra, ahol a beregi és a kárpátaljai hímzésmintákat láthattuk. Egy kis szabadprogram volt, amit ki-ki másképp tölthetett el. Volt, aki bement a piacra, de volt, aki a főtér környékén sétált.
Elbúcsúztunk idegenvezetőnktől, majd Csap-Záhonynál átkeltünk a határon. Elsőként itt tesztelhettük, mennyit bír az urothelium hámsejtünk. Mikor átértünk, a legelső benzinkútnál megálltunk, és elintéztük dolgainkat. Mindenki vidám, boldog arcot láthatott utána a buszon. Nyíregyházán kiderült, baj van a busszal. Elmegy a levegő, így a lengéscsillapítók nem jók. Ceglédig végig egyhuzamban mentünk, majd onnan egy kis pihenő után késő este kerültünk haza. Ez a tábor is felejthetetlenné vált.

Herner András írása

Biológustábor 2003

Szatmár-Bereg – Kárpátalja

Immáron a 6. Biológustábor került megrendezésre 2003 nyarán. Most a Beregbe és Kárpátaljára utaztunk. A beregi részt Szabolcs-Szatmár-Bereg megye K-i felére értjük. Lenyűgöző a táj, nem jól gondolja, ki egy sivár, unalmas és egyhangú pusztának képzeli. A környék bővelkedik természeti értékekben, hírességekben és számos történelmi, irodalmi kiválóságunk kötődik ide. Kárpátalja szintén egy kihagyhatatlan terület a (magyar) turistáknak. Itt már megjelennek a dombok és hegyek is, a Kárpátok vonulatai. Történelmünkben is kiemelkedően fontos szerepet játszott ez a vidék.

Július 3-án, csütörtökön reggel indultunk el a TMG elől. Kis csapatunk igen vegyes összetételű volt: két egyetemi hallgató (visszatérők), végzősök, másodikosok, harmadikosok, egy elsős. Sokan közülünk negyedszer, de néhányan már hatodszor vettek részt biológus táborokban. Dunaföldváron keltünk át a Dunán, szemünk elé tárult a Petőfi által olyannyira csodált kiskunsági rónaság. Pihenőképpen Kecskemét nevezetességeit tekintettük meg: az Öregtemplomot, a Katona József emlékházat, a Főteret, az Orvosi és Gyógyszerészeti Kiállítást.

Következő megállónk Nagykőrös volt, ahol Arany János munkásságával ismerkedtünk meg a helyi múzeumban. Debrecenben Vajay tanárnő segítségével idéztük meg a Református Kollégium szellemét. Itt tanultak (irodalmi) nagyjaink közül többen is: Kölcsey, Csokonai, Ady, Móricz, hogy csak a legnagyobbakat említsük meg. Megtekintettük még az Iskolatörténeti Kiállítást, az Oratóriumot, ahol Kossuth felolvasta a Függetlenségi Nyilatkozatot, beléphettünk a könyvtárba, ami Közép-Európában a legnagyobb egyházi gyűjteménnyel rendelkezik. Természetesen a felsoroltak mind a Református Kollégiumban vannak. Az épület előtt megcsodáltunk egy protestáns emlékművet: a Gályarabok Oszlopát. Szerencsére még be tudtunk tekinteni a Nagytemplomba, röpke pillantást vetni Kossuth székére. Következett az aznapi végállomás: Szatmárcseke. Fél nyolc körül érkeztünk meg. Szállásunk a falu végén, a Széchenyi-terv pályázati rendszer támogatásával épült (2001) Ifjúsági Szálló és Camping volt. Egy igen jól felszerelt, barátságos, hangulatos hely, ami egy parasztházból átalakított összkomfortos épület több melléképülettel. Ajánljuk minden arra utazó pihenni vágyónak. Estefelé elkezdett esni, mondták is a háziak, hogy jöjjünk és hozzunk legközelebb is esőt, mert azt már ők sem láttak hetek óta (2003 aszályos nyara!).

A második napon a Bátorligeti-ősláp volt az első megállónk. A Természetvédelmi Őrszolgálat egyik tagja mutatta be nekünk a (fokozottan) védett területet, ami egy nyírláperdő, és védett fajait. Beszélt a környék (Sz.-Sz.-B. megye ÉK-i része, Kárpátalja alföldes részei) természeti múltjáról, jelenéről, jövőjéről. Megtudtuk, hogy a területet 1938-ban kezdték el feltárni, ami országos viszonylatban is az elsők között volt. A Bereg elnevezés a berkes kifejezésből ered, ami arra utal, hogy már honfoglaló őseink is mocsaras, lápos, berkes területet találtak itt. Amikor az állam felvásárolta a területeket TK-é (tájvédelmi körzetté) alakítás céljából, az eredeti tulajdonosok gyorsan kivágták a fákat, hogy még egy utolsó hasznuk legyen. Jó érzés volt látni, ahogy a természetvédő emberek a keletkezett hibákat szakszerű újratelepítésekkel hozták jóvá. Ezen a területen élő jellegzetes növények, köztük számos ritka, védett: ágas békabuzogány, pénzlevelű lizinka, kardos madárkosbor, macskafarkú veronika, tőzegpáfrány, vidrafű, hússzínű ujjaskosbor, zergeboglár. Tavasszal itt a növények a rengeteg levelibékától is zöldek. Az érdekes bemutató után Nyírbátorba buszoztunk, ahol megtekintettünk egy református és egy minorita (ferences-rendű (katolikus)) templomot. Az előbbinél megemlékeztünk Tinódi Lantos Sebestyénről, felállított szobra mellett (itt járt, megörökítve e helyet Sokféle részögösről című verses művében), benn pedig a Báthoriakról, akik közül Báthori István nyughelyénél nemzetiszínű szalagot helyeztünk el. A templom több Báthorinak is végső nyughelyéül szolgál, ők a templom alatti kriptában vannak elhelyezve. A templom mellett ismerkedtünk meg első ízben a szoknyás, fiatornyos templomtoronnyal, ami csak fából készült egy szög nélkül, és az egész Beregre jellemző. A Báthoriak címerében egy szárnyas sárkány található, ezt a nevet választották a minden évben megrendezésre kerülő szabadtéri színészhét alapítói: A Szárnyas Sárkány Hete. Innen érdemes volt kitérőt tennünk egy, a keleti határszélen lévő „falu”-ba: Nagygécre, aminek mára 0 (!) lakosa van. A települést az 1970-es árvíz elöntötte, és az akkori rezsim nem engedte a lakosokat visszatelepülni és újjáépíteni a falujukat. A „falu”-ban láttunk 3-4 romos házat, egy magtárolót és a romos templomot. A templom elé ki is volt írva: Történelmi Nemzeti Emlékhely: a tudatos falurombolás mementója, A megőrző és újjáépítő igyekezet jelképe. Csüggesztő látvány volt a szinte már csak alapfalain álló templomot látni, és ideképzelni egy hajdan virágzó kis közösséget. Szomorú lélekkel mentünk tovább Sonkádra, ahol a 15. század elején épült fakazettás templomot néztük meg. A templom egyébként Európa Nostra-díjat kapott, ami igen magas kitüntetés. Majd átmentünk Túristvándiba az utolsó vízimalmot megtekinteni, amit mára már csak a turisták kedvéért helyeznek üzembe. Elindultunk aznapi utolsó megállónk felé, Tiszacsécsére, ahol Móricz Zsigmond szülőháza áll. Meghallgattuk Vajay tanárnő érzelemdús előadását, majd megkoszorúztuk a nagy költő és író szobrát. Fáradtan indultunk „haza”-fele, de még megnéztük szálláshelyünkön, Szatmárcsekén Kölcsey Ferenc emlékházát, ahol koszorúztunk is, majd a falu különleges temetőjébe látogattunk el. Érdekes volt nekünk, mivel még nem láttunk ilyet: a kopjafák csónak alakúak voltak. Ez azért alakult így, mert amikor árvíz volt, csak csónakkal tudtak menni a temetőbe, és akkor már otthagyták a temetőben a csónakot fejfának. Kölcsey síremlékénél koszorút helyeztünk el. A szálláson a háziak készítettek nekünk egy helyi specialitást: szilvalekváros és túrós porlóst (a recept a cikk végén). Az utolsó morzsát is felszedegettük, olyan finom volt. Vacsora után eldöntöttük, hogy elmegyünk este a töltésen egy darabon, közben megnézzük a kanyargó Tiszát, „ahol a kis Túr siet beléje”. Jó két órát gyalogoltunk, de rájöttünk, hogy elhagytuk a keresett leágazást, így visszafele néztünk le a Nagybukóhoz, ami egy vízlépcső a Túron, és egyben a Tiszába ömlés helye is. Sajnos, ekkor már sötét volt és dörgött, villámlott is ráadásul. Jó túrázótempóban haladtunk visszafele. Kb. fél 11-kor értünk vissza, de nem halasztottuk el az újoncok beavatási ceremóniájának első részletét az esküvel együtt, amit (már hagyományosan) a végzősök celebráltak. Az újoncok: Kocsis Zsófia, Kocsis Ádám, Kincses tanár úr, Zilahi-Szabó Bence, Boda Margit; a celebrálók pedig: Gyuris Klára, Gadácsi Melinda és Szabó Péter voltak. Este még egy izgalmas vetélkedőn is részt vettünk Ferincz Árpád és Zilahi-Szabó Bence szervezésében a vadászat témaköréből. Lefekvés előtt még megbeszéltük a várva-várt következő napi kenuzás hajóbeosztását.

A három beregi nap látványosságai között megtett buszutakon hallhattunk a Beregről úgy általánosságban. Most egy darabban írok le a hallottakból. Következzék hát egy bemutató a Beregről! Mint már említettem, a Bereg Sz.-Sz.-B. megye K-i részét foglalja magába. A természet átalakítása (mocsárlecsapolás, Tisza-szabályozás, erdőirtás szántóföldszerzés végett) előtt az egész vidék mocsaras, lápos, berkes, időnként lankás buckákkal borított terület volt. Mára ezt a Szatmár-Beregi TK őrizte meg viszonylag érintetlenül. A környék sose volt igazán gazdag terület, de máig dolgos kezű, tisztességes, serény emberek lakják, akik a mezőgazdaságból próbáltak-próbálnak megélni. Máig híres a nagydobosi tök, ami egy fajta is egyben, a milotai dió, ami régebben még egy rövid időre az angol tőzsdére is be volt jegyezve. A környék nagy meggy- és diótermesztő vidék és a sajátos „nemtudom” szilva termőhelye (apró szemű), amiből lekvárt, pálinkát készítenek. A szilvalekvárfőzésnek külön hagyománya van: mindenféle tartósítószer nélkül (E XYZ) készül, még cukrot sem tesznek bele. 24 órán át kevergetve főzik. Még szilvalekvár-főzőverseny is van. Sok helyen még uborkát is termesztenek. Sajnos, a munkanélküliség nagy, a helyiek elbeszéléséből még az is kiderült, hogy ráadásul a földből nehezen, küszködve élőket még jobban sanyargatják: nem akarják átvenni a terményeket, amit átvesznek azt is nagyon alacsony áron, és hozzá kell tenni, hogy a 2003-as aszály is tovább sújtotta a gazdákat. Például a tej literét 60-65 Ft körül veszik át. Gondolkodjunk el rajta, hogy a boltban kapható „tej” (csökkentett tápanyag-tartalommal – szerk. megjegyz.) kb. 150 Ft… A Bereg vallása a reformáció óta szinte teljesen a református. Sok templomot építettek át, a katolikus freskókat lemeszelték fehérre, a szobrokat, képeket eltűntették. A református templom ugyanis fehérfalú, dísztelen. Egyedül a mennyezet fakazettái festettek népi barokk stílusban. Sok templomban részben vagy teljesen restaurálták a freskókat. A falusi turizmus vendégszeretetét élveztük itt tartózkodásunk alatt. A falusiak meg is szólítottak minket, hogy honnan jöttünk, hol szálltunk meg, egyszóval nagyon kedvesek voltak hozzánk. A vidéken – beleértve Kárpátalját – Rákóczi emlékét őrzi híven a nép. A helyi népdalokban, mondákban, történetekben igen fontos szerepet kap a vezérlő fejedelem. Mindez nem csoda, hiszen ez a környék volt a Rákóczi-szabadságharc kiindulási területe. Itt nyerték meg első csatájukat a kurucok, itt indult el a szabadságharc, itt hagyta el az országot II. Rákóczi Ferenc.

A harmadik nap reggelén finom helyi szilvalekvár várt minket, majd a tiszai kenuzás következett. Irányítónk Tibor bá’ volt, aki kajakkal vezetett minket, mutatva hogy merre menjünk, és mire figyeljünk kenuzás közben, szóval a tiszai kenuzás rejtelmeibe vezetett be bennünket. A vízhiány itt is éreztette hatását: egyszer hátranéztem, és meglepetésemre az egyik kenuból kiszálltak a Tisza kellős közepén. Először az jutott eszembe, hogy ezek őrültek, de csak bokáig ért a víz, már tudtam, hogy megfeneklettek. Mi is jártunk így a Tisza közepén (!). Időközben többször megálltunk a homokpadokon, a cél a tivadari strand volt, ahol szintén (némi iszappakolás után) fürödtünk, majd pihentünk, lubickoltunk egy kicsit. Innét Tákosra kirándultunk tovább, ahol egy gyönyörű kis református templomot tekintettünk meg, és végignézhettünk az árvíz után újjáépített házak során. A templomban a templomgondnok, egy helyi öreg néni tartott előadást a templom történetéről, és kérésünkre a faluról is mesélt. A néni szép (helyi) kiejtése…, a tények, amiket elmondott… Sokunk szemében megjelentek a könnycseppek… Mesélt az újjáépített faluról, hogy a 2001-es árvíz után csak Tákoson 7 hónap alatt (!) 134 (!) Makovecz Imre iskolája által tervezett házat építettek föl. Itt ismerkedtünk meg első ízben a beregi keresztszemes hímzéssel. Utunk folytatásaképpen Csaroda következett, ahol Európában egyedülálló jelenséggel találkoztunk: a restaurált fal alól előkerült falfestményeken mosolygó (!) szenteket láttunk. A kb. 13. századi bizánci mesterek festette szentek és a Szentcsalád mosolyognak (kivéve persze a keresztfán szenvedő Jézust). Ezenkívül itt a református templomok szokásos fehér falával ellentétben voltak minták is festve: népi életfa motívumok. Az itteni templomgondnok mesélt nekünk a református vallásról és eligazított minket a keresztszemes hímzés terén. Aznapi utolsó állomásunk a tarpai köztemető volt. Itt megkerestük iskolánk utcájának névadójának, Bajcsy-Zsilinszky Endrének a sírját, majd a faluban Esze Tamás szobrát. Mindkét helyen tartalmas történelemóra keretében emlékeztünk meg róluk Miklós Gábor előadásában, és nemzetiszínű szalagot helyeztünk el mindkét helyen. Ettől a szobortól nem messze megtekintettük a fiatal Rákóczi szépen kidolgozott bronz lovas szobrát. Délután volt egy kis szabadidő is Szatmárcsekén, úgyhogy páran felkerekedtünk (Herner András, Berkes Balázs, Ferincz Árpád) és szereztünk pár liter frissen fejt tejet és 50 tojást reggelire rántottának. Este búcsúestet tartottunk, mert ekkor voltunk utoljára együtt. Kipróbáltuk magunkat a hímzés terén (bár szükség volt az ottaniak segítségére is), közben a háziak készítettek nekünk cinkepuliszkát (lehetett enni hideg tehén(!)tejjel, túróval, sült szalonnával, sült kolbásszal, illetve ezek ötvözetével és szilvalekvárral is; a recept a cikk végén). Megkóstoltunk helyi szilvapálinkát is (7 cm³ (azaz hét köbcenti)/fő). Később néptáncba kezdtünk: roptuk a moldvai, somogyi, rábaközi táncokat, a kecskést, az ördögtáncot, a csárdást, a dudálóst, az ugróst is. Úgy járt a lábunk, hogy ártatlan szemlélő azt hitte volna, hogy géppuskaropogás. A táncház után végkimerülésben mentünk el kb. 1 órakor aludni.

A negyedik nap 9 körül indultunk el Szatmárcsekéről Záhonyba. Útközben megálltunk Vásárosnaményban, ahol egy órás szabadprogramunk volt. Egy részünk vásárolt (ajándékokat a fogadócsaládoknak), vagy sétálgatott, vagy elnézett a Bereg múzeumba. A határon (Záhony(HU) - Csap(UA)) kb. 2 órát vártunk összesen, közben Kovács Sándor idegenvezető úr, a Kárpátalja kincsei c. könyv szerzője (Magyar Könyvklub), felnézett hozzánk, de nem ő jött el velünk, hanem Punykó Mária. Ő is idegenvezető, az Ungvári Egyetem néprajz szakán végzett. A két határ között a Szabadság-híd van a Tisza felett, itt távozott el az utolsó szovjet katona Magyarországról. Elsőnek Ungváron álltunk meg, ahol végigjártuk a várat és a benne lévő néprajzi és természettudományi kiállításokat. A várudvaron láthattunk még egy Munkácsról idemenekített turul szobrot. A néprajzi kiállításon mesélte Marika néni, hogy Kárpátalján a magyar honfoglalás óta a magyarok (alföldi részeken) és a ruszinok (hegyekben) éltek. A ruszinok az ukránok egy fajtája, de a magyarokhoz hasonlóan dolgos, tisztességes emberek, akik a magyarok oldalán állnak a mai napig a betelepített (mai) ukránokkal szemben. Ezután a vár mellett lévő falumúzeumban sétáltunk, ahol mindenki kitalálta, hogy melyik a magyar ház. Itt csodáltunk meg egy teljesen csak fából (egy szög nélkül) készült ortodox kis hegyi templomot. Kisebb sétát tettünk a városban, lesétáltunk az Ung partjára is. Szomorú a tény, hogy a magyar lakosság kb. 8%(!), a hajdani többségi magyarokhoz képest. Ungvárt régen Hung várának is nevezték, egy régi magyar monda szerint (Anonymus) ez volt a második nagy erősség, amit őseink elfoglaltak. Továbbá a monda szerint innen kaptuk nevünket, mert Árpádot Hungvária vezérének, katonáit pedig hungvárusoknak, hungváriaknak nevezték. Folytattuk utunkat Benére, itt volt a szállásunk magyar családoknál, 3-4 ember/család. Bene egy1500 lélekszámú falu, ebből 1450 magyar. Megismerkedhettünk a családokkal, vendégszeretetükkel, életükkel, a környékkel, a magyarok helyzetével, örömeikkel, gondjaikkal… Este egy kis összejövetelre hívtak minket a faluházba, ahol a helyi gyerekekből alakult amatőr színjátszó kör adott elő egy kis műsort, majd elhelyeztük az évközben itthon gyűjtött könyveket a kis könyvtárukba, ezzel is segítve bővülését. Mindenki a családjánál vacsorázott, beszélgetett. A családomtól és Marika nénitől tudtam meg, hogy 80%-os a munkanélküliség a környéken. Ezek az emberek a kertből próbálnak megélni (szőlő, zöldségek, baromfi,…). Fogadószüleim is mindketten a kertben gazdálkodnak. Két kis gyerekük közül az egyik épp Magyarországon táborozott (amíg lehet (EU)).

Az ötödik napon korán kelve indultunk Munkács várába. Itt két kiállítást is megtekintettünk: a Rákóczi-szobát és a Petőfi-szobát (a két szobában találtunk először magyar nyelvű tájékoztató feliratokat a kiállított tárgyak/képek alatt), valamint a vár történelmét bemutató gyűjteményt. (Természetesen a magyar történelmet idéző anyag igen kicsi maradt egy ukrán várkapitány, és a szovjet történelmi jelentőséghez képest (magyar kb. 1100 év – ukrán kb. 83/84 év(!)). Egyébként a Szovjetunió alatt kaszárnya lett a várból, majd traktorvezető iskola. Mindent elpusztítottak benne, amit csak lehetett. A vár bástyájáról gyönyörű panoráma tárult a szemünk elé. Megkoszorúztuk Zrínyi Ilona emléktábláját és elénekeltük egy kárpátaljai költő megzenésített versét (Tárczy Andor: Ungnak és Tiszának). A vár udvarán van egy nagy kút, akkora a kereke, hogy embernek kell beleállni és mennie, mert nagyon mélyről hozza föl a vizet (kb. 85m). Ebben a kútban egy bizonyos mélység után lépcsőket találtak. A legenda szerint a vár ostroma sokáig elhúzódott, mert nem tudták kiéheztetni a várbélieket. A történészek szerint lehetséges, hogy a kúton keresztül, aminek alagút folytatása lehet az oldalából kiindulva, hozatott Zrínyi Ilona élelmet a várba. Sajnos a feltárása nem folytatódhatott sokáig, mert megsejthették ezt a szovjetek, és betonlapot helyeztek a kútba – a beledobott kavics hangja alapján kb. 10-15m-re. Azt tartják, hogy azért nevezték el Munkácsnak a várat honfoglaló őseink, mert nagy munkával érkeztek a Kárpátokon keresztül arra a földre, amelyet annyira kívántak.

Éppen szép idő volt, így úgy gondoltuk, most indulunk el Vereckére. Ez volt a tábor csúcspontja. Egy függőhíd kipróbálása után azon az úton utaztunk jó darabon, ahol Rákóczi hagyta el hajdan az országot, emigrációba kényszerülve. Útközben magyar dalokat énekeltünk Marika nénivel, illetve magnóról hallgattuk az innen származó Beregszászi Olga énekét. Hozzátesszük, hogy ezek a dalok sokkal jobbak és szebbek bármely modern popzenénél. Már a Kárpátokban jártunk, mikor elkezdett ömleni ránk az égi áldás. Áthaladtunk több kisebb ruszin falun is, ahol több helybéli is kalaplevétellel üdvözölt minket (magyar rendszám). Miközben kapaszkodtunk fel a busszal a hegyi szerpentinekre, Marika néni elmesélte, hogy micsoda emlékműrongálások voltak/vannak itt. A magyar emlékműveket szinte a kiállítás utáni napokban megrongálják, széttörik. A Vereckei-emlékmű egy gyönyörűen tervezett, fantasztikus emlékmű volt: egy fekete gránittömbön egy fenyőfához hasonlító alakzat, ami a hét törzset ábrázolta; a teteje Árpádét, a többit három-három megoszlásban jobb és bal oldalon. Az „ágakkal” együtt egy turulmadarat ábrázolt, aminek szárnyai közt Emesére lehetett ismerni. Az egészet nézve a turulon kívül az életfát is ábrázolta (a magyar sámánhit legfontosabb motívumát). Sajnos, ukrán nacionalisták jöttek buszokkal Ukrajnából és ledöntötték a mélybe a pár méteres emlékművet, a gránitkockát pedig traktorral húzták körbe a környéken, úgyhogy tele van sérülésekkel és karcolásokkal. Ezek ellenére a magyarok a megrongált követ a helyére rakták, és most így, megcsonkítva áll. Koszorút helyeztünk rá, elénekeltük a Himnuszt, és pár perc magától jött csenddel emlékezett meg mindenki a magyarok bejöveteléről. Utána kicsit nézelődtünk az emlékmű körül. Fantasztikus panoráma nyílt a Vereckei-hágóra. Bár szakadt az eső, egy kis köd is volt, de ez senkit nem zavart. Szomorú és mégis emelkedett megilletődöttséggel álltunk ott, azon a helyen, ahol egykoron ősapáink állhattak, és nézték a hont foglaló, vonuló magyar népet…, és most útlevéllel kellett jönnünk ide…

Utunkat az Árpád-vonalon folytattuk tovább, ami mindkét világháborúban frontvonal volt. A vonal a Vereckei-hágótól húzódott végig a völgyön, néhol még láttuk a föld alatti bunkerek bejáratát. Az út mellett egy magyar kápolna is állt, ami a II. világháborúban lerombolt templomokat helyettesítette, tartva az emberekben a lelket. Útközben megálltunk Polenában, hogy igyunk egy kis ásványvizet, sajnos épp nem volt ásványvízkiadás a szanatóriumban. Megálltunk egy útmenti gombaárusnál is, aki szárított, illetve savanyított gombát árult. Azután Szolyva emlékparkjába érkeztünk. Szörnyű eseményekről ad számot a park. Három emlékműnél álltunk meg. Az egyik egy négyoldalú obeliszk (emlékoszlop), amin a II. világháború kárpátaljai áldozatai voltak: egyik oldalon a magyar áldozatok, a másikon a németek, a 3-4. oldalon nemzetiségi csoportokra osztva a szlávok. Kötöttünk rá nemzetiszín szalagot, majd egyperces néma csenddel adóztunk emléküknek. Továbbsétáltunk a nagy emlékmű felé, közben elhaladtunk egy pici fa emlékoszlop mellett, ami 6 magyar honvéd földi maradványai felett van, akiket egy ruszin erdész rejtett, de partizánok elkapták őket, és megölték. A nagy emlékműnél beszédet tartott idegenvezetőnk, elmesélte az itt történt eseményeket. A II. világháború után (1944-ben) meghirdették a 3 napos kényszermunkát („háromnapos málenykij robot”) a szovjetek minden kárpátaljai magyar és német származású 18 és 50 év közötti férfinak. A férfiak elhitték, hogy Kárpátalja újjáépítésében vesznek részt. Ebből a három napból 20-25 év lett. Egy részüket a gulágra vitték, de a nagy többség Kárpátaljára és Ukrajnába került munkatáborokba. Nagy részük meghalt, éhenhalt – sosem tért vissza (3 nap → ∞). Több mint 30 ezer magyar férfit hurcoltak el, közülük 16 ezren soha nem tértek vissza. Szolyván volt egy nagyobb gyűjtőtábor, ahonnan szétosztották a rabokat. Ide gyalog kellett jönni, és gyalog is mentek el, akár 70-80 km-re is szigorúan menetelve, minimális élelemmel és folyadékkal. Ha az érintett férfiak nem jöttek be hiánytalanul vagy elszöktek, akkor bárki aki szembejött, betaszították a helyére, hogy meglegyen a létszám. Bárki, aki egy kis ételt vagy vizet adott a kiéhezett, lesoványodott magyaroknak, az az életével játszott, mert általában berántották a sorba. Elesetteket, tovább menni nem bírókat nem hagytak, csak halottakat… Az emlékpark majd 20 ezer négyzetméteres területe az egykori lágertemető tömegsírjai felett terül el. Szóval szörnyű dolgoknak állít emléket az itt található emlékoszlopok és a falhoz hasonlító nagy emlékmű, amit 1994-ben az 50 éves évfordulón adtak át, Göncz Árpád képviselte hazánkat. A nagy emlékművet megkoszorúztuk, majd néhány perc csenddel emlékeztünk meg az itt szenvedettekről.

A nap végén még Csetfalván megtekintettünk egy református és egy katolikus templomot. A két templom közvetlenül egymás mellett áll (!). Az előbbi egy 4-500 éves, az utóbbi 1 éves volt. Érdekesség, hogy a katolikus templom eleve úgy épült, hogy római és egyben görögkatolikus szertartásokat is végezhessenek benne. Többen közülünk felmásztunk a református templom szoknyás harangtornyába, ahonnan láthattuk a 800 m-re kanyargó Tiszát, ami itt államhatárt jelent. „Szomorú dolog úgy leélni életünk, hogy közben karnyújtásnyira van az anyaország, és mégis oly távol…” Továbbmentünk Tiszaújlakra, ami határfalu is egyben. Az itt lévő Turul-emlékszoborhoz nemzetiszínű szalagot kötöttünk. Az emlékoszlop Rákóczi kurucainak első sikeres csatájának állít emléket. Monda is fűződik ehhez. Ebben a csatában Rákóczi elejtette kardját, és pont labancok rohantak feléje, hogy megöljék. Ekkor turulmadár szállt le az égből, karddal a csőrében. Odaadta a vezérnek, aki minden rátámadó labancot legyőzött vele. A szobor szájában is kard van. A Turul-emlékműnél évente júl. 13-án tartanak ünnepségeket a kárpátaljai magyarok. Késő estig beszélgettünk a fogadócsaládokkal, címeket cseréltünk, átadtuk ajándékainkat. A családoknál nagyon meghatódtak, és könnyeik is kicsordultak. Láttunk náluk Magyar Igazolványt is. Mesélték, hogy ez milyen fontos nekik, mert ugyan csak egy papíros füzetecske (úgy néz ki, mint a mi útlevelünk), de nekik ez egy szimbólum. Ők azok, akiken hatszor is átlépett a határ, 17 (!) különféle államalakulatnak voltak tagjai csak a XX. században, ők azok, akik egyik napról a másikra úgy ébredtek, hogy többé nem laknak Magyarországon, és nem is magyarok többé (papíron), hanem csehszlovákok (ti. Trianon után Csehszlovákiához csatolták Kárpátalját). A hajdani magyar személyigazolványukért újra meg kell küzdeniük. Idősebb külhoni magyarok (van ki még a Nagy Magyarországon is élt), kik már nem tudnak az anyaországba utazni koruk miatt, kézbe vették Magyar Igazolványukat, első gondolatuk volt: most már békességben halnak meg. Mondták még, hogy nagyon félnek az EU-ba lépésünktől, mert akkor vízumkényszer lép életbe, ez pedig fejenként 50$, ami egy 4 tagú családnak itt is igen sok pénz. Sajnos, a kert és az állatok miatt, ha jönnek is Magyarországra, maximum Debrecenig, Nyíregyházáig jutnak el. Sajnálták, hogy mostanában nem nagyon foglalkoznak a kedvezménytörvénnyel, kinnrekedt honfitársainkkal… Úgy érzik, a körülöttük élő népek (szlávok) büszkék magukra, és támogatják saját honfitársaikat, még a más országokban élőket is…

A hatodik nap reggelén búcsút vettünk a családoktól, könnyek is potyogtak helyenként, majd indulás utolsó előtti állomásunkra, Beregszászra, a kárpátaljai magyar tömb központjába. Itt tettünk egy nagy sétát, megismerkedtünk a várossal: a Nemzeti Színházzal, a Főtérrel, a Tanárképző Főiskolával, ami igen sokat jelent a kárpátaljai magyarságnak, a piaccal, a törvényszék klasszicista épületével, ahonnan a kommunista berendezkedés után csak a szemét és törmelék elhordása 10 millió Ft értékű grivnába került. A beregszászi, de a kárpátaljai városok középületeinek többsége mind-mind a Monarchia idején épült. A város szívében még egy 6-7 méteres vörös csillagos, sarlókalapácsos emlékmű áll (!). A II. vh. folyamán, mikor Horthy Miklós csapatai visszafoglalták Kárpátalját, a város (elhamarkodottan) örömében országzászlót állított, amit az előretörő szovjetek ledöntöttek és a mai emlékművet állították a helyére. Meglátogattunk egy kis múzeumot is, ahol a környék hímzései voltak kiállítva. Egy kis szabad program, majd búcsú Marika nénitől, aztán indulás haza. Útközben mindenki elmesélte a mikrofonba véleményét, élményeit, tapasztalatait. (Többek között hallottuk, hogy páran közülünk megpróbálkoztak a kecskefejéssel: Merkei Gábor, sofőrünk Laci bá’.) Senki sem panaszkodott a szállásra, az ellátásra, mindenki érezte, hogy a családok mindent megtettek, amit csak tudtak. Bőséges ételt kaptunk reggelire és vacsorára is, hiányt nem szenvedtünk semmiben. Elbúcsúztattuk a végzős túrázókat a buszon: mindegyikük kapott egy-egy balatoni kecskekörmöt (Congeria, 3-10 millió éve élt kagyló a Balatonban) a ballagási tarisznyájába. Összesen 2110 km-t tettünk meg busszal.

Ezúton szeretnénk megköszönni Miklós tanárnőnek és férjének, Miklós Bandi bácsinak (kárpátaljaiakkal való levelezés, egyeztetés) a tábor szervezését (hatalmas munka volt). Vajay tanárnőnek, Kincses tanár úrnak is megköszönjük, hogy elkísértek minket. Köszönjük!

Ez a biológus tábor felejthetetlen volt minden résztvevő számára. Bár kevesebb volt a rendszertan, ökológia, de Kárpátalja kárpótolt minket a szakmai részekért. Úgy éreztük nem is jöttünk haza, mert végig otthon voltunk. Megismerhettük az ottani magyarság keserű sorsát, a hontalanság érzését, mikor nem ott van a haza, ahol kellene lennie… A fénypont Verecke volt. Aki csak teheti menjen el és nézze meg! Nem lehet kihagyni. Mi biztos, hogy megyünk még a közeljövőben Kárpátaljára.

JÖVŐRE: IRÁNY AZ ŐRSÉG!

Szilvalekváros porlós

Hozzávalók: 3 csésze liszt, 1 csésze cukor, 1 csésze zsír, 1 sütőpor, 1 vanília, 1 csipet só, 3-4 tojássárgája, annyi tejföl, hogy jól nyújtható legyen, szilvalekvár.

Liszt + só + zsír: elmorzsoljuk. Hozzáadjuk a cukrot, vaníliát, sütőport, elkeverjük. Hozzá a 3 tojássárgáját, először csak 1 dl tejfölt, ha kívánja a tészta, még többet. Összegyúrjuk, a táblán 2 cipóban 20 percig pihentetjük. Zsírozott tepsibe az egyiket, rá a lekvárt, beborítjuk a másik cipóval, tojásfehérjével megkenjük, megszurkáljuk, kb. 25 percig sütjük. Szilvalekvár helyett lehet túró, dió, stb.

Cinkepuliszka

Hozzávalók: 1 kg krumpli, 40 dkg liszt.

A meghámozott, hasábokra vágott krumplit annyi sós vízzel tesszük jól főni, hogy ellepje. Saját levében összetörjük, liszttel besűrítjük. Jól összefőzzük, kicsit állni hagyjuk, hogy érjen, aljba mártott evőkanállal kiszaggatjuk, és ízlés szerint hordós káposztával, hagymás zsírral vagy kapros juhtúróval nyakon öntve tálaljuk. Számtalan feltéttel lehet enni még: pl.: túró, sült szalonna, sült kolbász, lekvár, hideg tej. Igen laktató étel.

Jó étvágyat!

A tábori események hű krónikása, a biológus napló vezetője,
Miklós Dóra (9.d) bejegyzései alapján a cikket írta:

Herner András (10.b)